De hogyan is kezdődött?
A múlt évtized végén Satoshi Nakamoto* egy olyan decentralizált rendszer részleteit publikálta, melyben a klasszikus pénzügyi szereplők (bank, clearing house) mellőzésével lehet pénzt tárolni és mozgatni meghamisíthatatlan** és utólag módosíthatatlan módon. Ehhez kidolgozta a blockchain nevű adatstruktúrát, valamint az új tranzakciók hozzáfűzésének protokollját. Ezek révén lehetővé vált, hogy harmadik fél bevonása nélkül tudjunk elektronikusan pénzt kezelni.
A blockchain blokkok láncolatát jelenti, blokk alatt pedig ebben az esetben egy olyan csomagot értünk, amely akár több száz, a Föld bármely pontján lezajló pénzügyi tranzakciót tartalmaz. A világszerte indított tranzakciók rákerülnek a blockchain hálózat tranzakciós listájára. Amikor pedig összegyűlt körülbelül 350 tranzakció***, azokat egy blokkban a lánchoz kell fűzni. A blokkok pedig úgy vannak összekapcsolva, hogy nem lehet kivenni egyet és összekötni azokat, amelyek ezután egymás szomszédjai lennének. A lánc utólag nem módosítható, és a blokkok egymáshoz fűzése csak egy költséges műveletsor elvégzése árán történhet meg.
És itt jönnek a képbe a blokkbányászok.
A bányászok nagy teljesítményű számítógépeket állítanak munkába, amelyek rejtvényt fejtenek, mert blokkot létrehozni és a lánchoz fűzni csak egy bonyolult feladvány megfejtésével lehet.
Hogy néz ki a feladvány?
Ehhez előbb meg kell értenünk a hash fogalmát. Ez egy karaktersorozat, melyet a hashfüggvény állít elő – utóbbi lényege, hogy egy bármekkora adattömegből egy lényegesen rövidebb (fix méretű) karaktersorozatot (hasht) készít. A „bányagép” először kiszámítja a blokk hashét. A feladvány pedig így szól: találd meg azt a számot (nonce), amit ha hozzáhashelünk a blokk hashéhez, akkor az új hash bizonyos jellemzőknek megfelel – például négy 0-val fog kezdődni. És ezt megtalálni nehéz.
Amint a világ blockchain-bányái érzékelik, hogy összegyűlt egy blokknyi tranzakció, versenyezni kezdenek az aktuális feladvány megoldásáért.
Világszintű verseny kezdődik.
Igen, a jutalomért. Ez pedig egy kriptodeviza-adag, ami a leggyorsabban megoldást szállító bányászt illeti. A kriptodevizának (bitcoin, ether stb.) pedig dollárban, euróban stb. rögzített aktuális árfolyama van.
A bitcoin tehát blockhain alapú digitális pénz, protokollja, szoftvere révén a számítógépek hálózata egy megosztott könyvelést működtet a világhálón keresztül. Jóllehet a bitcoin piaci kapitalizációja a legnagyobb, de ma már több száz kriptodeviza létezik.
E rendszereket világszintű decentralizáltságuk révén nem lehet leállítani, megszüntetni. Nincs olyan geopolitikai helyzet, vagy titkosszolgálat, amely a működésüket leállíthatná. A blockchaint nem lehet kikapcsolni.
Kik állnak a bányagépek mögött?
Akárki, aki össze tud rakni egy kb. két- háromezer dollárt érő célgépet.
A nagyobb bányák viszont óriási géptermek, hangárok, melyekben több tízezer gép csap elég nagy zajt. Cégek, magánszemélyek, államok a tulajdonosok, akik olcsó és megbízható energiához férnek hozzá a bányák folyamatos és óriási energiaszükségletének kielégítésére. Ehhez, jelenleg úgy tűnik, Kínában a legmegfelelőbbek a feltételek. De hírek szerint Oroszországban állami szinten készülnek kriptodevizát bányászni, ahol áramszolgáltató cégek igyekeznek bányászokkal szövetkezni, számukra olcsóbb áramot biztosítva. Valamint az utóbbi hetekben úgy tűnik, Észak-Korea is nagyszabású bányászakcióba kezdett.
Ausztriában pedig egy lány testvérpár néhány éve HydroMiner néven alapított céget: a bányászathoz vízierőművekben előállított olcsóbb és környezetbarát áramot használnak.
De mennyire jó üzlet ez?
Az évtized elején könnyű volt bitcoint bányászni, és sokan kíváncsiságból bányászták is. Városi legendák szerint egy egykori pesti informatikushallgató egyetemi évei alatt bányászott bitcoinjai idén nyár elején több, mint 300 milliót értek, és azt tervezi, ha felszalad az áruk egymilliárdig, nyugdíjba megy.
Bitcoint bányászni ma már nehéz, más valutákat – például ethert – lényegesen könnyebb. A piacon azonban hozzá lehet jutni a kriptodevizához, és annak árfolyamát kizárólag a kereslet-kínálat alakítja, központi szereplő törvényes eszközökkel nem befolyásolja. Ennek persze megvannak a hátulütői is. Jelenleg például az árfolyam rendkívül volatilis: egyetlen nap alatt harminc százalékot is képes mozogni egyik irányba, majd húszat a másikba. A kriptodeviza piac most a spekulánsok játszótere, ám jelenleg az össznépi játékban csak a Föld népességének kevesebb, mint egy százaléka vesz részt. Ez az arány egészen biztosan emelkedni fog.
Előrejelzések szerint a bitcoin árfolyama is óriásit robban majd az elkövetkező tíz évben. Egyesek szerint akkorra 50 ezer dollárra rúghat. Jelenleg azonban ettől még messze vagyunk. És bár ma még jellemzően befektetési eszközként tekintünk rá, fizetni egyre több helyen lehet majd vele.
Japánban már most sok helyen elfogadják a bitcoint. A kasszagép egy QR-kódban megjeleníti a tranzakció adatait (összeg, bitcoin cím, tranzakció-azonosító), a telefonon levő pénztárca pedig leolvassa azt, és indítja a fizetést. A tranzakció pedig – ahogyan arról már szó volt – egy blokkba íródik. A bankszámlát ebben a kontextusban címnek nevezik, arra és arról könyvelődnek az összegek. A telefonról elküldött összeg pedig a bolt címére kerül.
De hogy jön ide a tulipánmánia?
A címben említett virághagymákat Törökországból a bécsi udvar isztambuli nagykövete hozta be Európába, majd egy holland botanikus terjesztette tovább Hollandiában az 1500-as évek végén. Az emberek megőrültek értük, a tulipánmániának tízezrek köszönhették meggazdagodásukat. Aztán egy árverésről egyszer csak elmaradoztak a vevők. Noha a háttérben a bubópestis állt, a lufi pillanatok alatt kipukkadt, a tulipántőzsdézésnek befellegzett. Sokan idézik a sztorit a bitcoin kapcsán is.
Ám az eddigi fejlemények azt mutatják: a kriptodevizák kora előtt állunk.
* személy vagy társaság – kilétüket homály fedi
** a tranzakció indításához a pénz birtokosának digitális aláírására van szükség
*** eredetileg 1 megabájtnyi, de ez blockchainenként változó